Már eléggé itt az ideje, hogy írjak. Olyan szarul érzem magam. Nem fizikailag, és azt sem mondhatom, hogy lelkileg. Csak úgy szarul. Vagyis inkább olyan semmilyenül... Az a tipikus üresség, az a szenvedés. Azt hittem, ebben az időszakban teljesen feldobott leszek. Holnap szilveszter, fogalmam sem volt róla, azt hittem, vasárnap lesz. Semmi kedvem elmenni egy buliba. De már itthon lenni sincs kedvem. Jó lett volna így az újévre jókedvűnek lenni. Egyébként mindez nem jelenti azt, hogy bármi bajom lenne, csak most ilyen senyvedős állapotban vagyok, megnéztem ma a Fehér Leandert, a Runawayst és a SLC Punk-ot is, szóval kicsit nyomott a hangulatom. Mind a három filmnek van egy kis elvont-hatása, szóval szerintem amiatt vagyok ilyen. Na meg az elmúlt pár napban sok punk zenét hallgattam, és gyakorlatilag semmi hippi-félét, amilyeneket szoktam. Azért, mert nincs kedvem hozzájuk. Megint előjött az örökös kérdés nálam: punk vagy hippi(-punk)? Gyakorlatilag nincs semmi és senki, aki erre választ tudna adni. Egyszerűen felőröl ez a kérdés. Utálom az egészet, mert ilyen problémáim vannak, amikor másoknak nagyobbak, és utálom, hogy engem ezek foglalkoztatnak. Utálom, hogy nem tudom, ki vagyok. Utálom ezt a kétes tinédzserkorszakot. Ezzel ellentétben jó érzés, hogy vannak ezek a külöböző érzelmek/érzések. A szomorúság, a boldogság, a szeretet, az utálat, a hiány, az undor, a vonzódás. Mert jó érezni, hogy érzek. Jó érezni, hogy élek. Jó eltöprengeni mindenen, jó különbözőnek lenni, jó önmagadnak lenni. Jó leszarni mindent, ami nem hozzád tartozik. Így kellene élni. Kiélvezni mindent. Mindent, ami jó neked, ami érdekel, ami a tiéd. A francba is, jó érzés punk zenét hallgatni, jó, jó, jó. Ez jó. Annyira jó, hogy sírni tudnék. Ilyen erős érzelmeket vált ki belőlem ez az egész. Mert ez az enyém, hozzám tartozik.
Úgy gondoltam mostanában, jó jónak lenni, kedvesnek, olyannak, amilyennek az emberek szeretnek. De olyan kell lennem, amilyen vagyok. Amilyen mindig is voltam. Nem szabad változnom külső hatásra, csak belsőre. Nem kell megfelelnem mindenkinek. Sőt, nem kell megfelelnem senkinek. Csak magamnak. Arra kell rájönnöm, ki vagyok, és ennek fényében élni az életem.