I got to be true to myself!

Igazából az 5., fotózós rész még nincs kész, mert ma akartam megejteni, de lebetegedtem, így még csak biciklizni sem mentem el, a 6. részt pedig megírtam tegnap egy dokumentumba. Ide viszont nem szeretném feltenni.

7. Írj valamiről, amit alig vársz!

Ez már megint feladta a leckét... Nem nagyon van ilyen. A looking forward az valami olyan konkrét dologra mutat, amiről tudod, hogy meg fog történni, és hogy élvezni is fogod. Nekem eszembe jutott, hogy szeptembertől egyetemre fogok járni - na ez az, ami rohadtul nem biztos. Meg nem hiszem, hogy annyira élvezném. Persze elképzelem magam a japán szakon, a nagyvárosi életben, sokféle emberek között, régi könyvekkel körülvéve meg jógaórákra járogatva... Csak gondolom ehelyett inkább hajtépős nemtudoksemmit-vizsgára készülés lesz, meg idegeskedés a pénzhiány miatt, meg magány, meg attólhogybudapestreköltöztemmégugyanúgycsicskavagyok. Fú, ezt talán máskor kellene befejeznem...

I will learn to love the skies I'm under.

4. Kutass és írj a példaképeidről!

Jó ez a lista, olyan feladatokat ad, amik kifognak rajtam. Legalábbis az elején mindig úgy tűnik. Már megint nem tudtam, hogy mégis mit tudnék ide írni. Példaképek? Van egyáltalán olyanom?

Nem mondanám példaképnek, de az első ember, aki eszembe jutott, az Chris Barker az Anti-Flagből. Ő nem egy olyan ember, akinek minden lépését lestem, és tudatosan vagy tudat alatt igyekeztem úgy alakítani az életem, hogy az övéhez hasonlatos legyen... Inkább egy olyan ember, aki egyszerűen csak hatott rám, és már azzal megváltoztatott, hogy olyan, amilyen. Bár azt sem mondhatom, hogy konkrétan ő ennek a kiváltó oka, de ő az Anti-Flag mozgatórugója, így azt hiszem, tulajdoníthatom neki ezeket a változásokat. Hogy konkretizáljam kicsit: miattuk lettem vegetáriánus (ez mondjuk elég befolyásolósan hangzik), miattuk lettem környezetvédő, és gyakorlatilag ők indítottak el ezen az úton, amin már a jógánál és a keleti filozófiáknál járok. (Azért vicces, hogy egy amerikai liberális punkbanda hatására hova jutottam...)

Tegnap eszembe jutott még egy ember, akit még ideírhatnék: Alanis Morissette. Bár már régóta ismerem, igazából kb. 2 éve kezdtem el komolyabban hallgatni, és mélyebben megismerni a munkásságát és ezáltal a személyiségét. Igen, ugyanis neki benne van a személyisége, klisésen szólva szíve-lelke a zenéjében. Érdekes, hogy akkor fogtam bele a zenéjének mélyebb megismerésébe, amikor elkezdtem a spiritualizmussal foglalkozni. Ez olyan sorsszerű dolog lehet, már megint.
Hihetetlen, milyen bölcsességgel rendelkezett már huszonévesen is(!), és a zenéjével követni lehet a személyiségének fejlődését, és a tapasztalataival járó tanulságait. Kiváló dalszövegíró (ebben lehetne a példaképem...), és a zeneszerzéshez is ért. Most nem a zenéjéről kellene írnom, de annyira oda vagyok érte, teljesen ki tud kapcsolni és fel tud dobni egyszerre.
Róla egyébként nem tudok sok mindent - mármint azokon az információkon kívül, amiket a zenéjéből és esetleges háttértörténetükből szereztem.

Az lenne a feladat, hogy kutassak róla és Chrisről is, de nem fogok. Igazából ez az ismerjük-meg-a-sztárok-magánéletét dolog nekem nem igazán jön be, inkább a zenéjükkel foglalkozom, meg talán azok hátterével, de olyan komolyan nem szoktam beletúrkálni az életükbe.

Példaképként meg kell még említeném anyát is, bármilyen klisés is ez. Sőt, nagymamámat is. Mindketten keményen dolgozó, kitartó, toleráns, jószívű és segítőkész emberek, azt hiszem, ha feleannyira lennének meg ezek a tulajdonságaim, mint nekik, én már büszke volnék.

3. Találd meg a legjobbakat egy kategóriákban és írj róluk!

Nem egészen értem, hogy mi lenne itt a feladat, milyen kategória, azon belül meg mit lehet írni, de mindegy. Gondoltam, a kategória a jóga lesz. Azon belül a legjobbak? Úgy kb. minden? Mindegy is. Szóval a jóga.

Elkezdem ott, hogy hogyan is kerültem vele kapcsolatba. Az az igazság, hogy már egészen kis korom óta ismertem a jógát, ugyanis a nagynéném és nagybátyám 20 éve jógáznak, vegetáriánusok és úgy összességében nyugati jógi-életmódot folytatnak.

Ennek ellenére nem tudott rólam igazi, teljes kép kialakulni róla. Látni csak annyit láttam belőle, hogy egyszer elmentem nagybátyámhoz mamámmal valami miatt, és nagybátyám épp a szoba közepén gubbasztott - mint később számorma kiderült - babapózban. A jöttünkre nem reagált semmit, vagy észre sem vette, vagy csak ignorált minket. Gondolom meditált.
Hallani meg csak annyit hallottam róla, hogy anya és mamám sokszor beszéltek róla, nem éppen negatív hangvételben. Emlékszem, hogy mamám mesélte, hogy egyszer meglátogatta őket, és nagynéném csakugyan fejenállva, mamámról tudomást sem véve. Na meg szó volt valami gururól is (itt jöttek a legrosszabb vélemények), akinek a képét láttam is kirakva a lakásukban.

Aztán teltek-múltak az évek, és rátaláltam Vaddi blogjára (tuti, hogy sorsszerű találkozás volt!), és rendszeres olvasója lettem. Olyan rendszeres, hogy mindent elolvastam, amit blogolt. Egy idő után megjelentek nála a jógás bejegyzések, nekem meg nagyon megtetszett az ő elmondása alapján. Furcsa volt, ugyanis bennem felépítettek róla egy negatív képet a családtagjaim, és aztán egy blogban meg teljesen mást érzékeltem a leírás alapján.

Kiváncsi lettem, ki akartam én is próbálni, interneten olvasgattam róla, nézegettem pár pózt, és próbáltam itthon is megcsinálni. Persze csak titokban, nehogy anyáék megtudják. Aztán egy napon, a suliban megpillantottam A Plakátot a tini jógáról, és még aznap - kicsit félve - felhoztam a témát anyánál. Nagy meglepetésemre semmi negatív reakciója nem volt, azt mondta, menjek, ha akarjak.

És én elmentem. Azon az első alkalmon éreztem, hogy most ott vagyok, ahol lennem kell. Nekem, akinek előtte esze ágában sem volt semmiféle sportfoglalkozásra eljárni (mert hát nekem ne mondják meg, mikor sportoljak!, hahaha), nem volt kérdéses, hogy a következő alkalmon is ott leszek. és azóta is csak pár alkalmat hagytam ki, ha éppen beteg voltam, vagy más dolgom volt. Azóta az első alkalom óta imádom. Azóta minden héten hétfőn eljárok, és járnék szívesen bármelyik másik nap, csak sajnos azok már fizetősek. :(

Tényleg, mekkora mázlink van, hogy van egy ilyen lehetőségünk, hogy ingyen járhatunk jógázni heti egyszer...! Gyönyörű, hangulatos, felszerelt studió van, és egy aranyos oktató, aki megadja nekünk a lehetőséget a gyakorlásra.

És hogy mit változtatott rajtam a jóga? Ó, milyen sok mindent! Bár régen sem voltam egy agresszív teremtés, azóta még nyugodtabb lettem (ezt az elmúlt fél évet most ne számítsuk), fejlődött az erőnlétem, az állóképességem, hajlékonyabb lettem, jobb az egyensúlyérzékem és a közérzetem, nagyobb az önbizalmam(!), kevesebbet szorongok, empatikusabb, toleránsabb és türelmesebb lettem. Másokkal és magammal is.

Még millió dolog van, amin dolgoznom kell, az ászanákat és a viselkedésemet is tekintve. Sajnos még mindig olyan ember vagyok, aki kívülről várja a megerősítést, még mindig érdekel az emberek véleménye, és még mindig nem tudok teljesen befelé figyelni, de nem lehet mindent egyszerre. Már így is óriási változásokon mentem keresztül a jógának köszönhetően, és remélem, hogy még többet fejlődhetek általa.

2. Állítsd be az időzítőt 9 percre és csak írj!

Na, már megint nem tudtam, hogy itt mit fogok tudni összealkotni, de a tegnap este megihletett. Bár ne tette volna, vagy mi.

Szóval az történt, hogy tegnap este lefekvés után megint beindult az agyam, nekikezdtem gondolkodni, és hogy, hogy nem, egyszer csak kikötöttem ott, hogy mennyire nem vagyok elég jó. Természetesen megint végigzongoráztam a Bs-es és az Ám-es dolgokat, meg La-t meg Al-t... meg úgy mindenkit, aki miatt szarul éreztem magam az elmúlt hónapokban. És megint nem tudtam segíteni - újra elkezdtem bőgni. Innen meg már szinte csak lefele ment az út, szépen meghempergőztem az önsajnáltatás mocskában - ahogy tenni szoktam kb. mindig.

Az ilyen hülye "szerelmi" ügyek mellett nagyon aggasztott este és aggaszt mindig is, hogy mit kellene kezdenem az életemmel. A hivatalos terv az, hogy elmegyek egyetemre, csak hát nagy valószínűséggel nem fognak felvenni. Ha meg igen, nem fogom bírni. Szakmázni nem akarok, köszönöm szépen, az erdélyi egyetem ugyanaz, a jógaoktatói álmaimat meg, azt hiszem, későbbre kell halasztanom. Legszívesebben odaköltöznék érettségi után mamámhoz, és járnék az "élet iskolájába", de az elég gáz, ha se nem tanulok, se nem dolgozom. Igazából dolgozhatnék is még legalább egy évig, hogy felnőjek addig az egyetemhez, de mit?

A gondolat, ami a legtöbbet jár mostanában a fejemben, és ami nagyban befolyásolja az imént felsorolt opciókhoz való hozzáállásom, az az, ami már sokszor régóta érlelődik bennem, és Kerouac, Palahniuk meg társaik szépen hozzátették a magukét: elegem van ebből a rendszerből. Csak az jár ilyenkor a fejemben, hogy mennyire szánalmas, hogy 7 éves korunktól kezdve 18 éves korunkig járhatunk iskolába, és tanulhatjuk a számunkra teljesen érdektelen, az iskolai éveink előrehaladtával pedig egyre feleleslegesebb dolgokat. (Közben letelt a 9 perc...) A 12. évfolyam végén meg bemagolhatjuk 4 év érdektelen és felesleges információját (amit aztán úgyis elfelejtünk). Ezekben a vizsgákban meg benne lesz a jövőnk.

Eldönthetjük (vagy a jegyeink inkább, ugye), hogy elmegyünk valami OKJ-s képzésre, és várhatjuk a bizonyítványunkkal a sültgalambot, meg az esetleges munkalehetőségeket. Vagy elmehetünk egyetemre, ami rohadtul menő amúgy, nincs is jobb, mint végigmagolni még 3-5-8-akárhány évet. Egyetemen általában olyat tanulunk, ami érdekel, de lássuk be, hogy itt is fölösleges információk garmadáját zúdítják ránk. De ha lesz egy diplománk, akkor majd verhetjük a seggünket a földhöz örömünkben, hiszen a diploma a boldog élet kulcsa. Igaz, hogy az érdeklődésünknek megfelelően választunk egyetemi képzést, de ohmygod, mire megyek egy bölcsész (nyelvi) diplomával? Nyilván, a lehetőségek száma végtelen, de ebből nem fogok karriert építeni, nagyon valószínűséggel.

Jó is, hogy elérkeztünk a karrierhez. Ez a lépcsőfok felső és egyben legundorítóbb szintje. Az előzőek mind ezt készítettek elő, mind arra mentek, hogy ez a szint minél pompásabb és jövedelmezőbb legyen. De a lelkiismeret (igen) felteszi a legrelevánsabb kérdést ever: miért? Miért kell ennek így lennie? Miért dolgozzunk? A pénzért? Miért van pénz? Mi értelme van a pénznek? Ja, az, hogy minél jobban éljünk? Akkor miért nem gazdag minden ember a világon? Miért van az, hogy a világ legszegényebb emberei dolgoznak a legtöbbet? Miért van az, hogy hiába erőlködsz, hiába keresel elég pénzt? Azért keressük a pénzt, hogy elköltsük értelmetlen faszságokra, pillanatnyi kielégülést okozva magunknak a pénzvadászat végeláthatatlan kálváriájában? Ezért? Miközben a világ egy részén ivóvízre sem telik?
Szóval akkor ez így jól van?
Szóval akkor menjünk egyetemre, és szarjunk bele a világ problémáiba. Végülis, eddig is működött, ezután is fog. (Tök jó annak, akinek ilyen könnyen megy.)

Ez a rendszer teszi tönkre az embereket. Nem csak azokat, akik mélyszegénységben élnek, hanem azokat is, akiknek van némi szociális érzékenységük. Mint például nekem. Sajnos nem tudok úgy behódolni ennek az egész folyamatnak, hogy közben ne szólalna meg a lelkiismeretem. Hogy ne kérdeznék rá a miértjére. Nem csak ennek, hanem sok másnak is.

Gala tegnap írt egy listát a blogger's block megoldására, gondoltam, segíteni fog, ha (nagyjából) meghatározott témáról kezdek el írni. Utána már remélhetőleg menni fog egyedül is. (Jó, eddig is ment, de eléggé kijöttem a gyakorlatból.) Azt hiszem, el fog tartani egy darabig, amíg mind az 50 ponton végigmegyek. Főleg, mert van egy pár húzós tétel is a listán.

1. Írj a szenvedélyedről!
Az a baj, hogy nem akartam az elejéről elkezdeni, mert ahogy ezt elolvastam, egyből elkezdett kattogni az agyam, hogy vajon mi is lehet az én szenvedélyem. Kicsit megakadtam ott is, hogy mit takar a szenvedély szó. Gondolom valami olyan dolog, amit nagy lelkesedéssel és odaadással csinálsz. Meg eléggé élvezed is.

Két ilyen dolog jutott eszembe hirtelen: az éneklés és a nyelvtanulás. Az első még elég szolid, de a második?! Elég furcsa elképzelni, hogy valaki szenvedélyesen tanul nyelveket. Főleg, ha belegondolok, mit műveltem én a némettel az elmúlt 9 évben...
De tudom magamról, hogy vannak olyan pillanataim, amikor a világ tetején érzem magam, csak mert hallottam egy izgalmas (igen.) idegen nyelvi szót, vagy mert lenyűgöz, hogy egyes idegen nyelvek milyen röviden, lényegretörően és kifinomultan tudnak kifejezni olyan dolgokat, amiket mi csak több szóval tudunk leírni. Ilyen például a japánok komorebije vagy a németek waldeinsamkeitja. (Itt meg egy lista a hasonlóakról.)
Egyébként is kiváncsisággal vetem bele magam egy-egy nyelvbe, bár nyilván elég nagy akaraterő és sok munka, kitartás kell ahhoz, hogy azt teljesen meg is tanuljam.

Az éneklésről kell részletesebben írnom. Teljesen egyértelmű, szerintem mindenki imád énekelni. Az más dolog, hogy nem mindenki tud. De az biztos, hogy van egyfajta felszabadító, nyugtató és gyógyító funkciója. Az a baj, hogy más emberek előtt nem nagyon merek énekelni, de szeretnék. Szeretnék mondjuk egy bandában saját számokat játszani. Ez amolyan igazi szenvedély lehetne.

Ami még eszembe jutott közben, az a biciklizés. Na, ha valami felszabadító, akkor ez az. Nagyon ki tud kapcsolni a száguldás, plusz gondolkodásra is nagyon jó tud lenni. Én imádok csak úgy felülni a biciklimre, és céltalanul száguldozni a városban. Vagy akárhol máshol. Életem legszebb emlékei között két osztálykirándulós biciklitúra is helyett kapott, egyik a hegyekben, a másik pedig a Balaton partján. Felejthetetlen.

Még egy: az olvasás. Ez már megint egy olyan tevékenység, amit félszegen nevezek szenvedélynek, de amikor rámtör a tudásszomj, tényleg teljes odaadással tudok olvasni. Igen, ez egyrészt szerteágazó tudást ad, másrészt ez is nyugtató, kikapcsoló és számos egyéb pozitív hatással tud lenni az emberre.

Ezek lennének, off the top of my head. Azt hiszem vannak még, de az itt felsoroltak a legfontosabbak.

Ma próbáltam csinosítgatni a sablonon, amit tegnap beállítottam, és kicsit elszaladt velem a ló... A szivárvány összes színe felkerült rá, elég nyomasztó is lett. De a legrosszabb az volt, hogy olyan régies, bloghu-s feelingje volt annak a sablonnak, szóval inkább megkerestem a lehető legegyszerűbbet. Nem is lepődöm meg, hogy pont a Yellow Peace lett az. Talán majd módosítok a színein, de most tetszik ez a sárgás-világosbarnás cucc.

Sokszor elhatározom, hogy írok egy olyan bejegyzést, amiben elemzem magam, a helyzetem, az életem. Azt, hogy mit rontottam el, hogy megint ide kerültem, és hogy mi lehet az oka, hogy most még rosszabb a helyzet, mint régebben volt.

Az a baj, hogy ez egy publikus blog, és bár senki nem olvassa, nehéz élesíteni egy ilyen személyes szöveget... Talán nem is fogom élesíteni, de ki kell írnom magamból. Vagy inkább csak össze kell szednem, hogy rájöjjek a probléma forrására.

1. A befelé figyelés hiánya
Eléggé elhanyagoltam mostanában az önismeret, nem nagyon volt időm ilyenekkel foglalkozni, tehát nem figyeltem magamra. Régebben többet írtam, és többet olvastam, ezek pedig mindketten nagyon jó lehetőségek az önismeret fejlesztésére. Persze ez egyértelműen külső ok.

2. Félelem - a legrosszabb
Azt hiszem, világéletemben volt bennem egyfajta félelem. Félelem az emberek véleményétől, félelem a vesztéstől, a szeretteim, az anyagi javaink elvesztésétől, az egyedülléttől, és leginkább: félelem a betegségtől és a haláltól. A mindennapos stressz ezt pedig nagyon fel tudja turbózni... A szorongás meg egy csomó pszichés tünetet hoz magával.

3. Július 10.
Ha valami miatt nagyon féltem az életben, az a július 10-ei események miatt volt. Sokszor még ma is görcsbe rándul a gyomrom emiatt. Na meg az sem segített, hogy március 10-én muszáj volt szembenéznem a delikvenssel, meg a félelemmel.

4. Pánikbetegség
Ez a félelem velejárója. Már 13 éves koromban is voltak pánikrohamaim, sőt, az évek során is volt egyszer-kétszer, de tavaly decemberben kezdett a dolog elfajulni. A furcsa az, hogy nem tudok semmi olyan okot, ami közvetlenül kiválthatta volna ezt a decemberi-januári időszakban, csak a tavaly nyári dolgokra tudok gondolni.

5. Szerelem
Ha jobban belegondolok, mégis van olyan, ami miatt szarul érezhettem magam tavaly év végén. A B-vel és Á-val történtek is hozzátettek, azt hiszem. Nem tudom, hogy ez a pánikbetegséghez mennyire járul hozzá, de néha sírva aludtam el, amikor belgondoltam, hogy bármi is történik, mindig az lesz a vége, hogy úgy érzem, nem vagyok elég jó. Mert mindig van olyan, aki jobb...

6. Végzős élet
Na igen, ez sem elhanyagolható szempont. A szalagavató, a továbbtanulás, az érettségi, a nyelvvizsga és a ballagás mind-mind stresszokozó tényezők, és nagyban hozzájárulhatnak a pánikhoz. A tény pedig, hogy még mindig nem tudom, hogy mit kezdjek az életemmel, szintén nem segít túl sokat.

7. Szorongás
Ez valahogy végigkísérte a tinédzseréveim. Most nem arról beszélek, mint az első pontban, hanem a mindennapos szorongásaimról. Régebben megszólalni sem mertem idegenek előtt, nem mertem felvenni a telefont, nem mertem kinyitni a kaput, ha nem tudtam, ki az. Ezek már javultak, de még mindig ott van bennem a félelelm az emberek véleményétől. Sok mindent nem merek megtenni csak azért, mert csak az emberek véleménye érdekel.

8. Megfelelési kényszer
Ez már nem annyira jellemző, de azért bennem van. Szeretném, ha minél több ember szeretne, és ez valamilyen szinten összefügg az előző ponttal is. Bármilyen furán is hangzik, összességében nem érdekel annyira a többiek véleménye, csak bizonyos kis dolgokban, azokban, amiket nem merek megtenni. Oké, ezek közül nem mind kicsi, és még fontosak is, de a lényeg, hogy az nem érdekel, hogy mit mondanak és gondolnak rólam, amikor szóba jövök, inkább az, hogy mit gondolhatnak, amikor látják, mit teszem. (Nem tudom, hogy ilyen létezik-e amúgy, de én így érzem.)

9. Berögződött dolgok...
...amiktől nehezen szabadulok. Talán ezek a legfontosabbak, ugyanis jelentősen rontják az életminőségemet. Ilyen például az egyedüllét, amire nagyon szükségem van. Nem is lenne ezzel baj, ha nem tölteném a napjaim nagy részét itthon, a szobámban, zenehallgatással és daydream-mel. Amúgy ebben is fejlődtem sokat, de még mindig erős kényszert érzek rá sokszor. Eléggé szarul is tudom érezni magam, ha nem találok rá időt. Ez egyfajta függőség lehet.

10. Rossz önértékelés
Tisztában vagyok azzal, hogy miben vagyok jó, és hogy miért vagyok értékes ember, de sajnos nagyon be tudom szopni a 21. század elvárásait, és ez nincs jó hatással az önértékelésemre. Ezt mondjuk az 5-ös pont is befolyásolja (nyilván tudja negatív és pozitív irányba is), de ez teljes mértékben olyan dolog, amit csak belül lehet rendbetenni.

Ezeken kellene változtatnom. Most már legalább van honnan elindulni.

Oké, hát első dolgom volt, hogy lecseréltem azt a szörnyű kinézetet. Mit is mondhatnék? A többi sem sokkal jobb, kiválasztottam a legkevésbé ocsmányat.

Második dolgom pedig az volt, hogy töröltem a címkéket. Nem is tudom, blogolon miért használtam őket egyáltalán. Rohadtul hasznosak amúgy, de nem egy ilyen személyes, kevésbé publikus blogba. Talán használni fogom őket, de igazából a régieket kellene felcímkézni, 440 poszhoz meg most nem állok neki taget gyártani.

A másik, hogy blogolon a sablonomban mindig alapbeállítás volt a sorkizárás, itt meg nincs beállítva, és mivel sosem tettem külön sorkizárttá a bejegyzéseket, most írtó hülyén mutatnak. Na, emiatt sem fogok végigmenni 440 bejegyzésen. Hihetetlen, valamiben csak jobb volt az a blogol számomra!

Mindezek ellenére eddig teljesen meg vagyok elégedve a blog.hu-val, főleg azért, mert hasonlít a wordpressre. Ez azért király. Úgyhogy most van egy régi-új blogom, ami elég jó érzés. Igen, tetszett a blogom régi kinézete, nem, ez a mostani nem tetszik, de akkor is jól esik a változás. Ebben biztosan, néha még mással kapcsolatban is.

Szóval most örülök a fejemnek kicsit, aztán meg elkezdek írni. Hátha. Ugye.

Ez egészen vicces, épp most készültem írni egy posztot arról, mennyire elavult már a blogol.hu, és hogy változtatni kellene. Azért is terveztem ezt, mert mostanában - a nyelvvizsgán is túl vagyok végre - újra volt időm olvasgatni, és megint kedvem támadt nagyobb lélegzetvételű irományok gyártására.

Aztán amikor belegondoltam, hogy "basszus, ezt a blogol-on kéne megírni", el is ment tőle a kedvem. Bárki bármit mond, a blog felülete fontos, mégis csak ezt bámulod, miközben próbálod összeszedni a gondolataidat... A blogol kezelőfelülete meg annyira nem ispiráló számomra, sőt. (Amúgy is párszor eszembe jutott már, hogy mi lesz, ha a blogolhu egyszer felmondja a szolgálatot - mint a b13 -, és elveszik minden bejegyzésem. Emiatt akkor remélhetőleg nem kell aggódnom...)

Szóval, azt terveztem, hogy átköltözök wordpress-re, ugyanis az ő szolgáltatásuk jött be nekem legjobban, de hát ezt a blogot muszáj elmentem, hiszen 5 évnyi gondolat, vélemény és tapasztalat van benne. Ebbe belegondolva viszont nem költöznék át jó szívvel egy teljesen más blogra, szóval jól jött ez a váltás. Megmarad a régi blogom az ő kis személyes, privát mivoltában, én pedig írhatok egy színvonalasabb felületen.

Emellett azt is terveztem (szigorúan csak elméletben...), hogy nyitok egy publikus blogot, olyan mindenrőlírósat, amilyen az I'm into reality volt régen. Basszus, azt is át kell költöztetnem! Nem hagyhatom elveszni, na. Visszatérve a publikus blogra, igen, ez még nagyon csak elméleti szinten létezik, nem érzem még magam elég érettnek ahhoz, hogy olyan megmondóember legyen, mint 14 évesen. Nyilván az a blog is nevetséges, de akkor teljesen okésnak éreztem a dolgot. Mondjuk az is névtelenül ment, talán egy névtelen blogot még be is vállalnék.

Nem tudom, ez még erősen a jövő zenéje, addig úgyis ezer dolgom van, megérek meg eldöntöm, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, és ha majd lesz egy útirányom, írok róla. Publikusan.