A valóság szólt a képzelethez.
Az utóbbi pár napomat teljességgel leírja ez a mondat, de akár az egész életem lehetne ezzel jellemezni. Folyton álmodozom, tényleg, mindig a fellegekben vagyok, ez már lételemem. Sajnos amikor ez az álmodozás a szerelmi kapcsolatok felé irányul, akkor teljesen belemerülök. Az én nagy "szerelmeim" mind így kezdődnek. Minden fiúba az álmodozás miatt zúgok bele. A belezúgás talán nem is jó szó, legjobban úgy lehetne ezt definiálni, hogy a képzeletemben beléjükszeretek, a valóságban persze nem, csak érzem ezt a furcsa dolgot, a ragaszkodást, amit az álomkép kialakított, és azt hiszem, hogy halálosan szerelmes vagyok. Aztán közbeszól a valóság, és én pofára esem. És szidok mindenkit, szidom a fiúkat, közben csak és kizárólag magam kellene szidnom - mert naiv vagyok, és nem tanulok a hibáimból. Legalábbis ebből a hibából sosem.
Azt írtam az előző bejegyzésben, hogy "egy felfedezést tettem ilyen szerelmi, vagy milyen téren, ami valamilyen szinten változtat az életemen, de nem bánom, ami ezután jön, az jobb lesz!". Nos ez a felfedezés a valóság közbeszólása volt a képzelethez. Aztán gondoltam, hogy na majd ezután jobb lesz, és jött a szokásos forgatókönyv: álmodozás, aztán a valóság hozzászól a képzelethez. Én meg megint pofáraesem, és rosszul esik az igazság, a valóság, és megint úgy érzem magam, mintha összetörték volna a szívem, de igazából nem, nem törték össze - én törtem össze...
Ebben mi a legrosszabb? Az, hogy ezek után sem vagyok képes leállni az álmodozással. Valószínűleg a valóság megint bele fog szólni, és valószínűleg én megint pofára esem. És valószínűleg tovább fogom szidni magam. De egy nap csak valóra válnak az álmok, nem? (Vagy a valóság szól a képzelethez?)
