I got to be true to myself!

A természetes életmód egyik alapköve, hogy figyeljünk önmagunkra, a testünk jelzéseire. Igyekszem egészségesen élni, sokat olvasok a témában, és természetesen ezer meg egy javaslat van az egészségmegőrzésre, én pedig hajlamos vagyok ezeket mind szentírásnak venni. Jógázni reggel a legjobb, a reggelit 7 és 8 között kell elfogyasztani, a legjobb ilyenkor gyümölcsöket enni, tejterméket ne párosítsunk gabonával stb. Nem is tudom, ezekből melyik tudományosan igazolt, biztos van valóságalapjuk, de nem feltétlenül mindenkire igazak.

A legfontosabb, hogy figyeljünk oda, mire van szüksége a testünknek, próbáljunk ki többféle lehetőséget, és rendszeresítsük azt, amelyik a legjobb hatással van ránk. Én igyekszem emellett figyelembe venni a hold állását is, sokat segíthet. A fogyó hold idején olyan dolgokkal foglaltoskodjunk, amelyek egy valamitől való megszabadulástsegítik. Fogyókúrázás, takarítás, szőrtelenítés. Az újhold az újrakezdés ideje, ilyenkor érdemes elkezdeni az életmódváltást. A növekvő hold idején olyan dolgokat tegyünk, amiket gyarapítani szeretnénk. Tanuljunk, vágassunk hajat (hogy hamarabb visszanőjön!), illetve ilyenkor lehet hízókúrát tartani. Végül pedig a telihold az önmegvalósításnak kedvez.

Ez is elérkezett. Fél évtizedes lett a blog. Wow! Gondolkodtam, mit írhatnék ezen a jeles napon, végül úgy döntöttem, nem akarok semmi elcsépelt visszatekintést írni. Inkább előre tekintek. Ez a blog tartalmazza a személyiségem az elmúlt 5 évből, ez pedig igen tanulságos tud lenni. Főleg az önmegvalósításban és a változtatásokban.

Ahogy a mandalanaptár is írja a mai napra: "A halálos ágyon már késő megváltozni." (Madame de Sevigne) Ezért próbálok most változtatni. A napsütés jót teszem a kedvemnek és az akaraterőmnek is, szóval szépen lassan elérem a kitűzött céljaim. Remélhetőleg.

Jelentem, túl vagyok a krízisen! Tegnap reggel úgy ébredtem, hogy "basszus, tényleg, szar kedvem van", nem volt kedvem semmihez, végiggondoltam, mit kellene csinálni, és semmi nem hozott lázba. Aztán eszembe jutott, mennyire lemaradtam Vaddi blogjával, és ez fellelkesített. Elkezdtem olvasni, egyre jobban behoztam a lemaradásom, és természetesen találtam egy csomó témába illő okosságot is, szóval szép lassan kilábaltam a szomorúságból, és helyet adtam a végtelen lelkességnek, ami régen jellemzett engem.

Tényleg, az utóbbi hónapokban - mondhatnám, hogy az elmúlt fél évben(!) - nem igazán foglalkoztam a természetes életmóddal, a népi hagyományokkal, a keleti filozófiával stb. Ez pedig nagy kár, mert mindig nagyon fel tudnak dobni ezek a témák. De tegnap és ma újra elővettem őket (kicsit talán a mandalák miatt), és megint fejest ugrottam a természetközeli élet világába.

Az a baj, hogy ilyenkor csak álmodozás és tervezgetés szintjén maradt a dolog, ritkán valósítok meg belőle bármit is. De dolgozom az ügyön. Már ez az inspiráció is sokat tesz hozzá. A megvalósítás elkezdéséhez is, de a hangulatomhoz főleg.

Jóga, India, Távol-Kelet, ősi magyar hagyományok, ájurvéda, gyógynövények, vegetáriánus ételek, egyensúly a holddal, a természettel. Virágok, haszonnövények ültetése, természetes, színes, tradicionális ruhák, kristályok, természetes kozmetikumok (már több mint két éve!), Erdély, nyelvek és kultúrák, könyvek, tudás. Ezeket akarom.

Gondoltam rá tegnap, hogy ma írni fogok, de azt nem gondolom, hogy ilyen történések után. Persze, megfordult a fejemben, hogy nem én kapom a díjat, de hogy benne leszek a 4-ben (!!!), abban azért nem kételkedtem. És mégsem. Az első pillanatokban próbáltam együtt örülni a többiekkel - ez többé-kevésbé sikerült is -, de aztán egyre inkább éreztem, hogy elhatalmasodik rajtam a csalódottság. Furcsa volt, úgy éreztem magam, mintha kicsit lelassult volna a világ, és megkérdeztem magamtól, hogy ez most tényleg megtörtént? Igen, tényleg... Nehéz volt elhinni.

Aztán sokan odajöttek gratulálni meg inkább szánakozni, próbáltak vigasztalni, és akkor kezdtek el kicsordulni az első könnycseppjeim, majd ahogy egyre inkább küzdöttem a sírás ellen, annál szörnyűbb lett. Ezután már meg sem próbáltam visszatartani a könnyeim. Nem akartam, hogy lássák, hogy hallják, mégis sokan észrevették. De nem baj.

Persze jólesett mindenki gratulációja meg vigasztalása, de valahogy egyre jobban megsirattak. Nem tudom, hogy a meghatottságtól vagy a megalázottságtól, de sírnom kellett. Igen, meghatott, hogy ott lehettem, meghatott, hogy mondták, hogy ne szomorkodjak és fel a fejjel, meghatott osztályfőnököm ajándéka és levele, talán ez a legjobban. Az tényleg nagyon jól esett. Meg az is, amikor a többiek mondták, hogy ők nekem adták volna. Igazából ezek sokkal értékesebbek, mint egy hülye díj.

Viszont rohadt szar érzés volt egyedül ottmaradni, amikor a 6 emberből 5 fent álhatott a színpadon. Bármennyire is "szoros volt a mezőny", szarul esik, hogy nem voltam elég jó. És ez a not-good-enough az egész életem végigkísérte, és nagyon nem viselem jól. Az a baj, hogy a vesztés engem nem megerősít, hanem mégjobban meggyengít. Persze tudom, hogy most még keményebben kell dolgoznom, ez az egész is azt mutatja... De amikor már ezredszerre nem voltam elég jó valamiben vagy valakinek, az azért eléggé le tud lombozni. Emellett sajnos ott van bennem az "ők mivel jobbak nálam?" kérdés, meg egy kis rosszindulat is, hogy "meg sem érdemlik", de hát ezt nem tudhatom. A lényeg, hogy én voltam rá a legkevésbé érdemes.

Nyilván túl fogom tenni magam rajta, nem is értem, miért kellett emiatt 3 órán keresztül bőgnöm, és miért bőgök rajta már megint. Igyekszem majd a legjobbat kihozni belőle, és erősebbé válni általa. Na meg igyekszem megszívleli az osztályfőnök és a lányok szavait. Mert az én igazi értékeim belül vannak, és többet el fogok érni, mint bárki. Nem ezen múlik. Még jó.

Nagyon klisészerűen hangzik, de nem tudok vele teljesen egyetérteni. A tanulással együtt jár a változás. Miért baj, ha valaki változik? Csak azt mutatja, hogy tanult, bölcsebb lett, többet tud, mint előtte. Mert akkor tudod, hogy lehetne jobb is az életed, ha változtathatnál rajta, ha engednéd magadnak a változást.

Jó lenne, ha ezt én is így megérteném. Ha nem rémítene meg ennyire a változás, ha engedném magamnak, hogy olyan legyek, amilyen vagyok. Ha nem ragadnék meg itt, ahol vagyok. Ha mernék önmagam lenni, ha ki merném mutatni a világnak, hogy több is van bennem. Ha meg merném mutatni, ki vagyok. Ha mernék cselekedni azért, hogy elérjem az álmaimat. Ha nem ragaszkodnék a régi önmagamhoz, a régi ruháimhoz, a régi szokásaimhoz, a régi barátaimhoz, a régi világnézetemhez, a régi berögződéseimhez.

Tisztában vagyok azzal, hogy ki vagyok. Csak nem tudom megmutatni. Már tudom, milyen vagyok, csak mást mutatok a külvilágnak, még mindig azt a személyt, aki évekkel ezelőtt voltam.

De már 18 éves vagyok, nemsokára leérettségizem, utána remélhetőleg új életet kezdek, egy új helyen. Szeptembertől ha akarom, sem csinálhatom majd azt, amit eddig. Szeptemberben kénytelen leszek végleg kilépni a komfortzónámból, és elkezdeni élni. Úgy, ahogy mindig akartam. Ideje már.

Bárcsak mindig így nézhetnék az életre... Mert most a Mumford and Sons, a természet, a spiritualizmus és az elképzelt jövő pozitív energiával töltenek fel. A zene. Az írás. A nyelvek. A szerelem. Az emberek.

Igen, élni akarok. Élni és élvezni.

hangulat: Mumford and Sons - Lover's Eyes

Még mindig, és ezután is...

Az ilyen estéken szokott rámtörni a magány. A tudat, hogy piszkosul egyedül vagyok. Úgy igazán egyedül. Egyedül, mert nincs párkapcsolatom, egyedül, mert kevés barátom van. És ilyenkor szólal meg bennem a lelkiismeret hangja, és tudatja velem, hogy hálásnak kell lennem, hogy vannak szüleim, van testvérem, vannak barátaim, vannak emberek körülöttem, akik segítenek, vannak, akikre elég ránézni vagy gondolni, és boldog leszek. Hálás is vagyok. Minden nap minden percében. De gyarló az ember, és többet akar.

Szeretném, ha nem süllyednék vissza az antiszociális létezésbe, mert az csak ront azon a lelkiállapoton, amiben most vagyok. Az a baj, hogy körül kéne magam vennem emberekkel, hogy kikászálódhassak ebből az állapotból. De nehéz, és mindig nehezebbnek érzem, amikor megpróbálnám. Valahogy ez nem az az időszak. Áltatom magam, hogy most inkább a tanulásra kell fókuszálnom, ami teljesen igaz, de azért valami szociális élet beleférne.

Az a baj, hogy most, hogy megint nem cigizek, megint nehéz lett a szocializálódás. Olyan rossz, hogy pont a cigi tud ebben segíteni, de az utóbbi két hónap ráébresztett, hogy az egészségem fontosabb, mint hogy minden hétvégén egy kocsmában teázzak hajnali fél 4-ig. Sok király embert megismertem ezáltal, és nagyon élveztem azokat az éjszakákat. De hova juttatott ez engem? Talán valamivel előrébb, de lehet, hogy megint hátra fogok csúszni...

Nem érzem úgy, hogy szükségem van arra, hogy az elegendő alvás és a tanulás helyett ott üljek és beszélgessek, és várjam, hátha történik valami. Történtek dolgok, nem mondom. Sok szép emléket adott az az időszak, mégsem érzem úgy, hogy több lettem tőle. Sok-sok heartbreak is volt, amit első blikkre negatívumként fognék fel, de természetesen ez is tanított nekem, és fejlesztett rajtam.

A kérdés az, hogy most az efféle tanításokra van szükségem, vagy tanuljam a suliban feladott leckét? Persze, a kettő együtt is működik. Csak nem most. Szerintem most készülnöm kell az érettségire, a nyelvvizsgára, és utána újra szocializálódhatok. Már ha sikerül még ezek után. Max újra elkezdek cigizni.

Na, mégis rávettem magam, hogy megváltoztassam az egész kinézetet. Újra szép zöld, és még mindig természet témájú. Of course. + Vízesés megint, szerelem. Ráadásul most saját kép.

És akkor most csak írnom kellene az elmúlt hónapokról. Mintha ugye nem tudnám, hogy mi történt velem az utóbbi időben, mintha nem csak én olvasgatnám ezt a blogot. De azért leírom nagyvonalakban, legalább a jövőbeli énemnek. Meg a mostaninak is, hátha jót tesz neki.

Az elmúlt két hónap a továbbtanulásról szólt, meg az ezzel kapcsolatos tevékenységekről. És a java még csak ez után jön. Így 4 angol osztályozó után (végre vége!) jöhet majd a német nyelvvizsga, utána meg az érettségik. Össze kell hoznom egy nagyon jó magyart és/vagy törit, és az angol emelt is nagyon fontos... Szóval tanulnom kell, de ezerrel. Kár, hogy már most elegem van belőle, és kár, hogy közeledem az idegösszeroppanás felé. De ELTE. Japán. Kínai. Megéri, na.

Az egyetlen igazán nagy probléma, hogy hétfőn tanúskodnom kell a bíróságon. Bár lehet, hogy ebből is csak én csinálok nagy ügyet. Ilyen ez. És akkor most szurkoljunk nekem, hátha ráveszem magam a tanulásra, hátha nem idegeskedek és bőgök mindenen. Hátha!

Amúgy kb. másfél hét múlva a blog 5 éves lesz. Wow.

És azt hiszem, az eddigi legkifejezőbb bejegyzésem a "haébrenvolnál." című. Nyilván az Esti Kornél érdeme is ez, de úgy gondolom, hogy az emlékekhez kapcsolódó hangsúlyos érzéseket a mögöttük álló erős érzelmek okozzák. Mennyire obvious. És mégsem. Haébrenvolnál. Mindenújraél. Hohey. És egy faszfej. És megint buta vagyok, de azt hiszem, tudok szeretni. Csak most mellészerettem.