Gondoltam rá tegnap, hogy ma írni fogok, de azt nem gondolom, hogy ilyen történések után. Persze, megfordult a fejemben, hogy nem én kapom a díjat, de hogy benne leszek a 4-ben (!!!), abban azért nem kételkedtem. És mégsem. Az első pillanatokban próbáltam együtt örülni a többiekkel - ez többé-kevésbé sikerült is -, de aztán egyre inkább éreztem, hogy elhatalmasodik rajtam a csalódottság. Furcsa volt, úgy éreztem magam, mintha kicsit lelassult volna a világ, és megkérdeztem magamtól, hogy ez most tényleg megtörtént? Igen, tényleg... Nehéz volt elhinni.
Aztán sokan odajöttek gratulálni meg inkább szánakozni, próbáltak vigasztalni, és akkor kezdtek el kicsordulni az első könnycseppjeim, majd ahogy egyre inkább küzdöttem a sírás ellen, annál szörnyűbb lett. Ezután már meg sem próbáltam visszatartani a könnyeim. Nem akartam, hogy lássák, hogy hallják, mégis sokan észrevették. De nem baj.
Persze jólesett mindenki gratulációja meg vigasztalása, de valahogy egyre jobban megsirattak. Nem tudom, hogy a meghatottságtól vagy a megalázottságtól, de sírnom kellett. Igen, meghatott, hogy ott lehettem, meghatott, hogy mondták, hogy ne szomorkodjak és fel a fejjel, meghatott osztályfőnököm ajándéka és levele, talán ez a legjobban. Az tényleg nagyon jól esett. Meg az is, amikor a többiek mondták, hogy ők nekem adták volna. Igazából ezek sokkal értékesebbek, mint egy hülye díj.
Viszont rohadt szar érzés volt egyedül ottmaradni, amikor a 6 emberből 5 fent álhatott a színpadon. Bármennyire is "szoros volt a mezőny", szarul esik, hogy nem voltam elég jó. És ez a not-good-enough az egész életem végigkísérte, és nagyon nem viselem jól. Az a baj, hogy a vesztés engem nem megerősít, hanem mégjobban meggyengít. Persze tudom, hogy most még keményebben kell dolgoznom, ez az egész is azt mutatja... De amikor már ezredszerre nem voltam elég jó valamiben vagy valakinek, az azért eléggé le tud lombozni. Emellett sajnos ott van bennem az "ők mivel jobbak nálam?" kérdés, meg egy kis rosszindulat is, hogy "meg sem érdemlik", de hát ezt nem tudhatom. A lényeg, hogy én voltam rá a legkevésbé érdemes.
Nyilván túl fogom tenni magam rajta, nem is értem, miért kellett emiatt 3 órán keresztül bőgnöm, és miért bőgök rajta már megint. Igyekszem majd a legjobbat kihozni belőle, és erősebbé válni általa. Na meg igyekszem megszívleli az osztályfőnök és a lányok szavait. Mert az én igazi értékeim belül vannak, és többet el fogok érni, mint bárki. Nem ezen múlik. Még jó.
