Néha elgondolkozom azon, mit gondolhatnak rólam a körülöttem élő emberek. Kiváncsi vagyok, mennyire ismernek. Még én sem ismerem magamat teljesen, így hogy várhatnám el másoktól, hogy normálisan kiismerjenek? A legjobb barátnőim, (akik szinte mindent tudnak rólam) ismernek a legjobban. De a haverok, akikkel együtt iszom, csak felületesen ismernek. Sokszor elcsodálkozom, mennyire messze áll az igazság attól, amit ők képzelnek.
Úgy tudom, hogy egy kedves, vidám, okos lánynak hisznek, na de azon túl? Vajon sejtik, hogy milyen nehéz nekem a szociális élet? Vagy azt, hogy hónaponta egyszer sírva alszom el, csak hogy a hétköznapokban pozitív tudjak maradni? Kicsit azért elkeserítő, hogy mások mennyire felületesen láthatják a személyiségem, de néhanapján örülök, hogy nem ismernek eléggé.
Mondjuk nem is tudom, miért olyan furcsa ez nekem, hiszen magamat is megtudom lepni néha-néha. Előfordul, hogy amiben tegnap még szentül hittem, mára már nem is fontos. Van egy kialakult én-képem, és mégis, néha az ellenkezőjét teszem annak, amit gondoltam, hogy tennék.
Folyamatosan változom, ami tök jó, de egyben rémisztő is. Félek, hogy a fontos dolgok változnak meg. Az szörnyű lenne.
2013.07.08. 23:38
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://gottobetrue.blog.hu/api/trackback/id/tr936040928
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.