I got to be true to myself!

Tegnap kissé beleéltem magam a dolgokba, és az az igazság, hogy ez mára sem változott nagyon sokat. Kicsit megenyhültem a raszta zenék hatására. Vicces ez az egész. Megint úgy érzem, hogy nem találom a helyem. Az egyik végletből a másikba esek. Azt tudom, hogy sok embert nem szeretek, viszont valami azt súgja, hogy el kell őket is fogadnom, de közben ott van a harag, ami ki akar törni. Még mindig nem döntöttem el teljesen, hogy melyik végletbe tartozom. Igaz, választhatnám az arany középutat, de az engem nem elégítene ki. Legtöbbször úgy érzem, definiálnom kell mindent magam körül, minden legyen tökéletes. A maximalizmus egész életemben fontos szerepet játszott. Úgy gondolom, akár más ember is lehetnék, ha nem lennék ennyire maximalista. De nem is akarok más ember lenni. Könnyebb lenne az élet enélkül a nagyméretű tökéletességre törekvés nélkül, de ilyen vagyok, és ez, amit biztosan tudok. Szeretném kideríteni a többi információt magamról. Többször elhatároztam már, hogy egy napot csak magamra szentelek, elgondolkodom, és akkor talán dűlőre jutok. De sosem sikerült ezt véghezvinnem. Vagy időm nincs rá, vagy nem tudom rávenni magam, mert jelen pillanatban minden fontosabb. De az életem minden terén szükség lenne a pontos információkra magamról, mert most még csak a személyiségem körvonalai látszódnak, de a részletek még homályosak. Tudni akarom, milyen ember vagyok. Tudni akarom, hogy melyik az igazi énem. A magánakvaló, céltudatos, nemtörődöm, vagy a közvetlen, barátságos, szeretetteljes ember? Tudni akarom, hogy tényleg ennyire elhatárolódom a szerelemtől, vagy egyáltalán nem is akarom ezt az egészet magamnak? Ahogy már írtam, én akarom, akarom az ölelkezést és a szerelmes jeleneteket az életembe, de nincs olyan fiú, aki beleillene azokba. E volt az egyetlen, akit az utóbbi időben közel járt hozzá, de még őt sem fogadtam volna be az életembe ilyen értelemben. Itt is megjelenik a maximalizmus, éles elképzelésem van a tökéletes fiúról, akivel talán sosem találkozom... Ez is jellemez engem. Valami reménytelennek tűnő dologba kapaszkodni, és soha nem engedni el. Ahogy Marshall mondja, ilyen a környezetvédelem is. És én abban is hiszek. Tényleg elhiszem, hogy egy nap a fejesek meggondolják magukat és a környezet javára döntenek... Elhiszem, hogy ennek elérésében én is szerepet fogok játszani. És ez pozitív. De a maximalizmusomhoz tartozik még az is, hogy minden kis dolgot értékelni tudok. Nagyon sokat jelentenek nekem azok a dolgok, amiket a többi ember talán észre sem vesz. Ez jó tulajdonság, ha a jó dolgokat nézzük, de sajnos egy jelentéktelen negatív dolog is nagy hatást tud rám tenni.
Néha elgondolkodom, hogy milyen kapcsolatban állok az emberekkel. Nagyon sokukat ki nem állhatom. Páran vannak, akik teljesen közömbösek számomra. Néhányan jó, hogy vannak, de szerencsére ott vannak a fontos emberek. A közeli családból, és az a 2 nagyon fontos, Em és Ha. A két legjobb barátnő, akiknek szinte mindent elmondok (hiszen vannak olyan dolgok, amikről csak én tudok), akiknek megmutattam ezt a blogot, és akikben ezáltal meg is bízom. Nehezebb napokon mindig úgy érzem, hogy minden rendben van, ha arra gondolok, hogy ők még itt vannak velem. Ők az a 2 ember, akiket teljes mértékben elfogadok attól függetlenül, hogy milyen a személyiségük, kinézetük, stb.. Barátnő témában nincsen elképzelés a tökéletesről, ők csak vannak és őket úgy szeretem, ahogy vannak.
És vannak azok az emberek, akiket nap, mint nap elküldenék a faszba, mert csak arra vagyok jó nekik, hogy segítsek, ha valami van. De általában úgy fogom fel a dolgot, hogy én szívesen megteszem helyettük, így legalább majd később kell megtanulniuk, milyen az, ha nem raknak a segged alá mindent. Jófejnek látszom, közben állati köcsög húzás ez, de beletelik egy kis időbe, mire erre ők is rájönnek. Egyszerűen jó érzéssel tölt el az, hogy előttük járok egy lépéssel, vagy akár kettővel is, és jó érzés őket lenézni is. Ez van, ilyen vagyok én.