I got to be true to myself!

Tegnap sikerült jól kikelnem magamból... Teljesen olyannak hatott az a kis bejegyzés, mint 2-3 (!) évvel ezelőtt, amikor elkezdtem írni a blogot. Olyan önsajnáltatós, szánalmas, tiszta hülyeség az egész. De legalább nagyjából kifejezi az akkori érzéseimet. Nem is csoda a tegnapi kirohanásom, tegnap este is sikerült elalvás előtt elsírnom magam. Már negyedjére. Egy hónap alatt. Nem is értem, hogy lehetek ennyire érzékeny... Talán a tél teszi - igaz, én már eleve ilyen vagyok -, de ez az elmúlt egy hónap még tőlem is furcsa. A legrosszabb pedig az az egészben, hogy nem tudom az okot, amiért így érzem magam, így segíteni sem tudok a dolgok állásán. Talán a stressz, az iskola, a napfény hiánya, a melankólikus időjárás? Nem tudom. Viszont ami segít rajtam, és mosolyt csal az arcomra, az többek között Henry Rollins. Vele most nagyon tudok azonosulni. A Punk a platón-ban van egynehány negatív hangvételű rész, amiket néha túl pesszimistának tartok, néha (pl. most) pedig azt gondolom, hogy akár én is írhattam volna. Szeretném elolvasni a többi könyvét is, de azt csak angolul tudnám elérni, méghozzá külföldről... Az meg nem olcsó, szóval talán majd olvasok mást.
Így télen nagyon is jó beülni a kandalló elé egy bögre teával és egy könyvvel (Ez rohadtul hipsteresen hangzik; miért utálom őket ennyire? Oké, inkább: Miért léteznek?), majd tavasszal erre nem biztos, hogy ilyen formában lehetőségem lesz, de biztos vagyok benne, hogy ezt majd millió más dolog kárpótolni fog. Amúgy is, kint, a napon, a friss levegőn sokkal jobb olvasni. Már nagyon várom!
Egyébként meg egyre kiváncsibb vagyok, hogy hol van már egy punk fiúka, aki minden napos tavaszi délutánon énekelne velem blink-182-t a földön fetrengve? Aki olvasna nekem a Punk a platónból, vagy a Rottenből? Aki mellett úgy érezhetném, hogy ott vagyok, ahol lennem kell... Nem fizikailag, hanem lelkileg.