Az utóbbi pár napot egyébként a töprengés és a tépelődés jellemezte. Már megint van egy-két dolog, amin folyton jár az agyam, vannak a végletek, nekem meg választani kellene, vagy mi.
Az első az volt, hogy végre megpróbáltam cselekedni, és átmenni vegánba. Anyának ez persze rohadtul nem tetszett, így összevesztünk. Nem volt valami jó érzés, ahogy marcangolt belülről a két véglet: a mániákus állatvédelem és az anya iránti tisztelet. Tényleg, tényleg szarul éreztem magam miatta, mert nem akartam anyát felidegesíteni, és nem is várom el tőle, hogy áldozatot hozzon már ezért is. De a másik oldalon meg ugyanúgy szarul esett az, hogy nem tehetem meg a tőlem telhető legtöbbet az állatokért. Mert nagyon jó, hogy vegetáriánus vagyok, de az lenne az igazi, ha vegán lennék. Így bármelyiket is választom, lelkiismeret-furdalásom lesz, szóval végül anya mellett döntöttem. Így persze szar érzés az állatok miatt, de jelenleg ez a legracionálisabb megoldás, szerintem.
A másik téma, amin rágódtam, az megint a szerelem. Az után a pár héttel ezelőtti történés után elhatároztam, hogy többet nem fog érdekelni a szerelem, úgy is csak magamat kínzom vele. Ez ideig-óráig sikerült is, de mindig rá kell jönnöm, hogy én ilyen beállítottságú vagyok, egyszerűen nem bírom ki, hogy ne foglalkozzak vele.
Ez pedig ahhoz vezet, hogy bármennyire is akarom, nem tudom magam túltenni azon a bizonyos személyen, és még ha néha egy picit sikerül is, akkor is mindig van valami más, amin rágódhatok. Pedig sokkal felszabadultabbnak éreztem magam ezekben a hetekben, amikor nem foglalkoztam vele, legalábbis nem annyira mint eddig. Mégsem voltam valami boldog, valami nem volt okés.
Most meg azon gondolkodom, hogy akkor mi a fasz legyen? Térjek vissza hozzá, gondoljak rá megint egész nap, senyvedjek azért, hogy megtudjam végre, hogy mi van? Vagy végre tegyem meg a lépést? Aminek vagy megint nagy pofáraesés a vége, vagy valami elképesztően jó? Vagy engedjem el?
Nem lenne jó újra foglalkozni vele, mert annyira fájnak azok a dolgok (amikkel amúgy még most sem vagyok tisztában), és a kis dolgok is egészen szíven tudnak szúrni. De akkor is... van oka annak, hogy még mindig ezzel foglalkozom, miközben már rég le kellett volna zárnom, és azt hittem, hogy sikerült is. Talán az az oka, hogy van valóságalapja annak az egész faszságnak, amit az egy év alatt hittem. Talán az az oka, hogy tényleg szar emberismerő vagyok (igen, erre sikerült rájönnöm). Vagy talán a saját hülyeségem az oka, a tény, hogy nem tudok tanulni a hibáimból. Erre megint csak egy tökéletes Supernem-idézetet tudok felhozni: Ugyanaz az ajtó, mégis bevered a fejedet.
És hogy mi a legrosszabb? Az, hogy nem tudom.
