I got to be true to myself!

...az iskola és vele a szeptemberi/őszi depresszió. Egész nap azon dolgoztam, hogy valahogyan segítsek rajta, próbáltam a lehető legvidámabb lenni, és nagyjából össze is jött. De az igazi kihívás holnap lesz. Persze, ez még csak az első nap lesz, de még is szar már belegondolni is, hogy újra ott kell lenni, velük lenni, azt csinálni, amit kell, és nem azt, amit szeretnék... Persze ha úgy állok hozzá, nem lesz az olyan rossz. És a legfontosabb az eleje, akkor kell a leginkább pozitívnak lenni. Amúgy is, holnap tök sok érdekes dolog kiderül, az órarend, az új órák, tanárok, meg minden izgalmas információ. Szóval ezért még jó is.

De a legrosszabb az még mindig a nyár elengedése... Annyira nehéz. A tegnap este annyira jó volt parton, szépen elbúcsúztattuk a nyarat, talán az egyik legjobb volt ebben a 3 hónapban. Amikor hazaértem, elalvás előtt kavarogtak a fejemben a gondolatok, és kavarogtak a szívemben az érzelmek. Olyan furcsa, mintha káosz lenne ott, a mellkasomban. Nem is tudtam miért, elég rossz az ilyen. Egyrészt talán a part miatt volt, a nyár miatt, meg a fiúka miatt is. Minden miatt.

Én meg még mostanában is a szerelmen filózom (miért hívom egyáltalán szerelemnek??), mint mindig. Annyira furcsa még nekem is, hogy ha megtetszik egy fiú (ami már önmagában is egy érdekes procedúra), akkor egyből elkezdem tervezgetni a jövőt vele, közben pedig alig tudok róla valamit. Szerelmes nem lehetek belé, hiszen nem is ismerem normálisan. Csak kialakítok valami illúziót, és beleszeretek. De istenem, a képzeletbe nem lehet beleszeretni! Meg kellene ismernem, igen, igen... De félek, hogy a valóság közelébe sem fog érni az én illúziómnak...
hangulat: Green Day - Wake me up when september ends (túl releváns)