Sokszor hangoztatom, mennyire furcsa nekem, ha valaki 15-16 évesen talál magának valaki olyat, akit szeret és aki szereti őt. Igazából minden életkorban furcsa, de hát egy idő után már csak el kell jönnie, és minél fiatalabb az ember, annál hihetetlenebb. Mert mi volt velem 16 évesen? Találkoztam E-vel, aki még csak a közelében sem volt az "álompasinak", nem is ismertem előtte, de akkor, a 16. születésnapom után egy nappal valamit megmozgatott bennem, és aztán hónapokig oda voltam érte. Tegnap éjszaka ezt fejtegettem, hogy talán az ő iránt táplált érzelmeim voltak a legközelebb a szerelemhez. De ez nem volt kétoldalú. Esély sem volt rá, hogy szerelem legyen belőle.
De már nem is bánom.
Furcsa az is, hogy nekem általában csak ez jutott. Az epekedés. Az, hogy megtetszett egy fiú, és utána hónapokig csak vele foglalkoztam. Őt kerestem az utcán, próbáltam felbukkani ott, ahol ő, próbáltam minél többet megtudni róla, hallgattam a sok-sok nyálas szerelmes számot, és írtam. Írtam róluk, szinte mindegyikükről írtam, anélkül nem is lett volna eléggé szentimentális. A vicc pedig az, hogy most is azt csinálom...
De el fog jönni az a nap is, amikor teljesül a vágyam, amikor összejövök valakivel. Akkor majd hallgathatom a sok nyálas szerelmes számot, és írhatok tovább. De már nem úgy fogom leírni a történéseket, hogy "bárcsak velem lehetnél", hanem úgy, hogy "köszönöm, hogy velem vagy". És a fenébe is, mindent le fogok írni! Ha egy olyannak, aki csak tetszett, írtam vagy 7000 szót, akkor a szerelmemnek mennyit fogok írni? A szerelemfüzetet tele fogom írni. Aztán talán írok még egyet.
