I got to be true to myself!

Minden punk zene ellenére, jó egy kicsit nosztalgiázva hallgatni a reggae-t, visszagondolni az egy évvel ezelőtti dolgokra, a nyári emlékekre, és sok-sok gondolatra és élményre, ami a reggae-hez kapcsolódik. Ma erre is sor került, kicsit nyomasztó. Olyan kevés idő telt el azóta, és mégis, olyan távolinak, és főleg idegennek látszik. Fél évvel ezelőtt még máshogy gondoltam, mára viszont már egyáltalán nem érzem magaménak az egész hippi-dolgot. Így, hogy Ladánybene 27-et hallgatok, nem azt érzem, hogy igen, ez az, ami nekem való!, hanem azt, hogy milyen furcsa az egész, és milyen furcsa voltam én is pár hónappal ezelőtt, amikor még másként vélekedtem róla. Talán gyors volt ez a változás, talán még ezután is változni fog a véleményem, de ezzel nincs semmi baj. Ez az egész így jó, ahogy van. Jó, hogy volt reggae-korszak is az életemben, sokat tanultam belőle, és sok élményt szereztem általa. A zene pedig még mindig jó, még mindig megnyugtató, még mindig egyedi, és még mindig különleges jelentéssel bír.
Azt hiszem, most ez a reggae-hallgatás is csak a napsütés miatt jött, és durva, ahogy összeszorul a gyomrom a sok emlékkép miatt. Eszembe jutnak a város különböző pontjai, a kertváros a napfényben, a főutca a koraesti órákban, a vörös haj, a henna illata, a piros-arany-zöld, a cigisdobozok, a part, a sportpálya, a gödör, és máris könnyezem...

Ilyenkor mindig kicsit más ember vagyok. Talán mégis én vagyok, és biztosan a részem ez is.