Gondolkodtam, hogy jöjjek-e ide rinyálni, vagy inkább írjam máshova, de úgy döntöttem, ide írok. Most egy olyan időszakban vagyok, amikor a hangulatom ingadozik, és még ha jó is a kedvem, végig ott van egy rossz érzés mögötte, ami valamiért nem hagy nyugodni. Szóval ki kell írnom magamból a dolgokat.
Nem akarok folyton az étkezésemről pofázni, de ilyenkor látszik a legjobban, hogy igenis hatással van az is a hangulatomra. Az utóbbi 2 hétben folyamatosan zabáltam, folytonosak a falási rohamaim, aminek nagy valószínűséggel lelki okai vannak, és mivel rohadtul nem esik jól, hogy már megint megettem negyed kiló kenyeret együltő helyemben, ezért a szar érzés miatt még többet kell ennem. Emiatt a hangulatom szarabb, a bőrömön és hajamon is meglátszik, ami ugyancsak hatással van a hangulatomra, és az egész napomat el tudja rontani, amikor meglátom reggel, hogy a hajam már megint zsíros. (Valamelyik este nagyon durván kikeltem magamból, még el is bőgtem magam, ami azért elég ritka volt mostanában, szerencsére.)
Ezzel rohadtul gyorsan le kellene állnom, de nem tudok. Előtte gondolom a lelki okokat kellene megszüntetni, azokkal meg nem vagyok teljesen tisztában. Bár most írni akartam egy problémámról, és most, hogy belegondolok, valószínűleg a kettőnek köze van egymáshoz, sőt.
Ez a probléma pedig az, hogy rohadt magányos vagyok. Gyakorlatilag egy közeli barátnőm van, aki messze lakik tőlem; van pár haverom, akikkel már szilveszter óta nem találkoztam (bár nem is hiányoznak annyira), és ezen kívül semmi. Úgy érzem, tavaly 2 barátnőmet is elvesztettem: az egyikkel bár beszéltünk, de nem találkoztunk már nyár óta (pedig ő itt lakik, és mindig itthon is van), a másikkal pedig egyáltalán nem beszéltünk szeptember eleje óta, pedig egy ideig (8-9 évig kb DD) nagyon jó barátnők voltunk, és bár az utolsó egy évben kezdett megromlani a viszonyunk, ez még szerintem nem indok arra, hogy egyáltalán ne beszéljünk. Ez már a második olyan eset, amikor egyszerűen nem szólnak hozzám, és azt sem tudom, miért. Most, ebben a második esetben már azért gondolom, hogy az lehet az ok, hogy én is igyekeztem eltávolodni tőle, mert mint ahogy írtam, abban az egy évben már nem volt valami jó a viszonyunk, és sokszor éreztem rosszul magam egyes megjegyzései és cselekvései miatt, egy legjobb barátnőtől meg nem ezt várja az ember. Gondoltam rá, hogy írok neki, elhívom sétálni, hogy beszélgessünk végre, de már hónapok óta halasztgatom. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert félek, hogy már rohadtul nem kíváncsi rám, vagy mert tudom, hogy nem véletlen romlott meg a kapcsolatunk.
Most emiatt nagyon magányosnak érzem magam, mert rajtuk kívül nincsenek barátnőim, sőt már igazából fiú barátim sincsenek, az említett haverokkal is láthatóan megromlott a kapcsolatunk. A baj az, hogy nem tudom pontosan, hogy mit csinálok rosszul. Tény, hogy sokszor elég passzív vagyok, és általában inkább vagyok egyedül, mint emberek között, főleg sok ember között.
De mindig ott van az az érzés, hogy ez így nem jó, valamit biztos rosszul csinálok, amiért nincs egy halom barátom (na jó, ne szépítsük, kb egyáltalán nincs), nincs olyan, akivel elmehetnék sétálni, akivel beülhetnék teázni, vagy akármi. Az az érdekes ebben, hogy én nem gondolom, hogy ezzel baj van, mert szeretek egyedül lenni, és jó, hogy mindig ellehetek magamban, azt csinálhatom amit akarok, stb. De van az a társadalmi elvárás, vagy mi, amiatt úgy érzem, hogy kell, hogy legyen barátom. Ilyen esetben tényleg nem is lenne fontos mindenáron barátkozni, de kezdem azt is érezni, hogy mégis szükségem van az emberekre.
Ugyanis ha belegondolok, hogy 17 éves vagyok, nincsenek barátaim, nincs kapcsolatom, gyakorlatilag nincs életem sem (bár ezzel lehet vitatkozni), és úgy érzem, nem tartok sehova. A nyáron betöltöm a 18-at, és ez már rohadtul megrémiszt.
Amúgy is, ez lesz az utolsó normális nyarunk (khm, nyaram), a következő már érettségikkel meg felvételikkel meg mi-a-faszt-kezdünk-magunkkal-parákkal fog eltelni, szóval ebbe a nyárba bele kéne adni apait-anyait, ha már az előző úgyis egy kalap szar volt. És amikor belegondolok, hogy mindjárt március, és azt terveztem, hogy nyárig szerzek valami emberképződményeket, akikkel eltölthetem a nyaram, akkor rohadtul megrémülök. És ha tök magányos maradok nyáron is? Nem is tudom, hol kezdhetném el a barátkozást.
Teljesen egyértelmű, hogy az osztályomban, ami még jó is lenne, mert imádom őket, de képtelen vagyok a barátkozásra, azt sem tudom, hogy kell. Amit meg még nem tudok, az az, hogy milyen emberekkel kellene körülvennem magam? Hallottam azt a tanácsot, hogy ha az emberek az életedben nem tesznek boldoggá, akkor el kell engedned őket, hogy olyanok jöhessenek a helyükre, akikkel tényleg jól érzed magad. Na, az az elengedős rész elég könnyen ment (igaz, tudnék mesélni erről is), most már csak meg kellene találnom az embereimet.
Eddig sokat lógtam fiúkkal, sőt, szinte csak velük, de mostmár úgy érzem, elérkeztem arra a pontra, hogy jöhetnek a lányok, hiszen már nem vagyok annyira oda a bebaszós-árokbanfetrengős estékért. Szeretnék olyan barátnőket, akikkel közös az érdeklődési körünk, és akikkel jókat lehet beszélgetni, akikkel pizsipartizhatunk, meg ilyenek. Kiváncsi vagyok, milyen az, amikor alig várod, hogy összefuthass a barátaiddal, aztán amikor együtt vagytok csak repül az idő, annyira jól érzitek magatokat együtt.
És persze jöhetnek a fiúk is, tök jó lenne jó fej srácokkal együtt lógni, akiknek nem mindig az iváson meg a dugáson jár a fejük. Akikkel el lehet szórakozni, akik tök humorosak. Hajaj, az osztályomban vannak ilyenek! Csak sikerül már valami.
