I got to be true to myself!

Az univerzum annyira kiszámíthatatlan, mindig meg tud lepni. Sok kérdésem lenne a miértekkel kapcsolatban, de valószínűleg nem kapnék rá konkrét választ. Csak azt tudom, hogy minden okkal történik.
De akkor...

Miért koncertre mentem a házibuli helyett?
Miért volt ő ott, és miért voltam én ott?
Miért így kellett találkoznunk?
Miért volt pont akkor ő ott a sarkon?
Miért volt ő ott a téren, és miért nem tőlük kértünk cigit?
Miért találkoztam tegnap azokkal az emberekkel?
Ő miért nem volt ott? És ő miért nem?
Miért épp ő, és miért nem ő közeledett felém?
Miért küld a kedves univerzum ilyen tökéletes fiúkákat hozzám?
Ha már ideküldi őket, miért nem segít nekem megismerni őket?
Miért nem ismerem egyikőjüket sem eléggé?

A miértekre nehéz választ kapni, de a végén mindannyian tudni fogjuk: ezért.

Ma van a boldog születésnapom! A tizennyolcadik. Bezony. És a legjobb az egészben, hogy nem vagyok kiakadva! Tegnap este már megkezdtük az ünneplést, tök jó volt, életem első doboz legális cigijét is megvettem. Igyekeztem kiélvezni a mai napot, amennyire csak lehet. Befejztem ma a Halál Ereklyéit, és nagyon szíven ütött, hogy vége. :( Olvastam ma Gyűrűk Urát is, szóval már el lehet mondani, hogy jó nap volt.

Kaptam cicás tortát, nagyon szép volt és finom! Plusz kaptam a gyűrűkura-trilógia mellé még két könyvutalványt, szóval huhúú! Bár biztosan nehéz lesz eldönteni, hogy mit vegyek rajta. 8-kor pedig megyünk a srácokkal inni. Ja, mert most már lehet! Remélem, hogy jó lesz. Úgy csináljuk majd, hogy jó legyen. Az univerzumtól pedig kértem születésnapomra valamit, remélem megkapom. Vagy túl mohó vagyok? Már annak is örülök, hogy ha tényleg jól sikerül ez az este, mert eddig a mai nap nagyon tetszik.

Péntek van, fridayi'minlove, szülinapom, a 18. Ez már elég egy jó estéhez? Reméljük.

hangulat: The Cure - Friday I'm In Love

Felnézek az égre, és amikor beleszédülök a kékségbe, akkor arra gondolok, hogy élni akarok. Látni akarom a világot. Végig akarok biciklizni a városon, meg akarok nézni mindent házat, minden fát, minden elsuhanó biciklist és minden autó sofőrjét. El akarok tekerni egy idegen városba, és magamba akaromszippantani a hangulatát. Le akarok heverni egy rétre, nézni akarom a felhőket, hallgatni a természetet, repülőket látva kívánni. Éjszaka csillagokat nézni, hullócsillagokat keresni és kívánni és énekelni. Jason Mraz-t.

"I feel good and when I feel good, I sing
And the joy it brings makes me feel good" - Pontosan. Egy angyali kör ez.

hangulat: Jason Mraz - The Freedom Song

És ott van a Stand by me Anna Tsuchiya-tól, amit 2010 júliusában hallgattam, amikor elutaztam egy hétre Erdélybe. Zenehallgatás közben a 15. szülinapomon készült képeket nézegettem a fényképezőgépemen, sms-eket olvastam, írtam a naplómba és vártam, hogy teljen az idő és mehessek haza. És milyen emberért voltam oda éppen akkor? Hihetetlen, de nem bánom.

Ez közhely, de akkoriban arra volt szükségem. Akkoriban miatta ébredtem fel mosolyogva. Miatta hallgattam a szerelmes számokat. Miatta élveztem a nyarat. Miatta éreztem úgy, hogy élek. Csak végül kiderült, hogy nem ő volt a megfelelő. Hogy is lehetett volna? Természetesen rá kell jönnöm előtte, hogy ki a nem megfelelő, hogy tudjam, ki lesz a megfelelő.

Amit pedig velem csinált... tanulságos volt. Emiatt óvatosabb vagyok, sokkal óvatosabb, de igazából még mindig, 17 évesen és 363 naposan is fejjel rohanok a falba, ha ilyesmiről van szó. Vagyis inkább fejvesztve rohanok egy fiú után. És már sokszor rájöttem, hogy nem a megfelelő fiú után rohangálok. De nem fogom feladni. Egyszer felém is rohanni fog valaki, és egymásnak megyünk, aztán nevetve fogni fogjuk a fejünket az ütés helyén.

És együtt rohanunk tovább.

hangulat: Anna Tsuchiya - Stand by me

Amikor ezt a számot hallom, mindig a 3 évvel ezelőtti nyár jut az eszembe, akkoriban olyan sokat hallgattam.  (Még csak el sem sírom magam rajta.) Még egy bejegyzés is született "fairytales don't always have a happy ending, do they?" címmel. Fura, akkoriban olyan fiúért voltam oda, akivel azóta évente találkozom csak, aki már semmit sem jelent nekem, aki már a bejegyzés után egy hónappal sem jelentett nekem semmit. De olyan fiatal voltam még akkor. 14 éves, istenem... Pedig azt hittem, hogy nagyon tetszik nekem, mindig azt hiszem. Vajon még ma is?

Igen, a választ tudom... Tudom, hogy szerelemfüggő vagyok (még akkor is, ha nem voltam sohasem szerelmes!), és az áldozatom mindig változott. De egyszer már csak lesz olyan, akivel kölcsönösen egymás áldozatai vagyunk, és aki iránt felerősödnek és tovább tartanak az érzéseim. És talán majd egy nap azt is elmondhatom, hogy szerelmes vagyok.

Biztosan elmondhatom majd, biztosan így lesz.

hangulat: Fergie - Big girls don't cry

"Megint a szerelemről" - hát igen. Sokat írok róla. Végtére is ember vagyok. Amúgy még mindig zavar, hogy "szerelemnek" nevezem ezt a témát, de még mindig azon az állásponton vagyok, hogy még nem tapasztaltam meg az igazi szerelmet. De várok rá. Úgy, hogy közben igyekszem mással is foglalkozni, ami - valljuk be - elég nehezen megy. De a mai egy olyan nap volt. Egy jó nap, amikor nem azon aggódtam, hogy mennyire egyedül vagyok, hanem élveztem, hogy nincs itt senki, most nem kell senkivel sem beszélgetnem, és azt csinálhatom, amit akarok. Olvastam és zenét hallgattam. A szokásos ugye. De ezek ma mind olyan inspirálóan hatottak rám!

Oda vagyok mostanában a 30y-ért. Hát igen, ez is kimaradt a kedvenc előadók listából, mint ahogy sok más is. Nem is érdemes listákat írogatni, úgyis csak kihagyunk egy csomó dolgot. Na mindegy. Mindenesetre kár, hogy csak pár hónapja hallgatom. Annyira magyar, annyira nyári, annyira fesztiválhangulatú, annyira élvezhető! Elfelejted a gondjaid, és csak arra gondolsz, hogy "Igen, ezt akarom. Ülni egy stégen, egy folyóparton, egy fa alatt - mindegy, csak a nap süssön az arcomba és Beck Zoli énekeljen."

És igen, úgy képzelem, hogy ül ott mellettem valaki. Valaki, akit szeretek. Mondjuk egy barát. Vagy több. Mint vasárnap éjszaka a Kossuth téren: "Elmondom mid vagyok, mid nem neked" És jó volt, velük. Velük volt jó.

hangulat: 30Y - Öltöztetnéd megint

Sokszor hangoztatom, mennyire furcsa nekem, ha valaki 15-16 évesen talál magának valaki olyat, akit szeret és aki szereti őt. Igazából minden életkorban furcsa, de hát egy idő után már csak el kell jönnie, és minél fiatalabb az ember, annál hihetetlenebb. Mert mi volt velem 16 évesen? Találkoztam E-vel, aki még csak a közelében sem volt az "álompasinak", nem is ismertem előtte, de akkor, a 16. születésnapom után egy nappal valamit megmozgatott bennem, és aztán hónapokig oda voltam érte. Tegnap éjszaka ezt fejtegettem, hogy talán az ő iránt táplált érzelmeim voltak a legközelebb a szerelemhez. De ez nem volt kétoldalú. Esély sem volt rá, hogy szerelem legyen belőle.

De már nem is bánom.

Furcsa az is, hogy nekem általában csak ez jutott. Az epekedés. Az, hogy megtetszett egy fiú, és utána hónapokig csak vele foglalkoztam. Őt kerestem az utcán, próbáltam felbukkani ott, ahol ő, próbáltam minél többet megtudni róla, hallgattam a sok-sok nyálas szerelmes számot, és írtam. Írtam róluk, szinte mindegyikükről írtam, anélkül nem is lett volna eléggé szentimentális. A vicc pedig az, hogy most is azt csinálom...

De el fog jönni az a nap is, amikor teljesül a vágyam, amikor összejövök valakivel. Akkor majd hallgathatom a sok nyálas szerelmes számot, és írhatok tovább. De már nem úgy fogom leírni a történéseket, hogy "bárcsak velem lehetnél", hanem úgy, hogy "köszönöm, hogy velem vagy". És a fenébe is, mindent le fogok írni! Ha egy olyannak, aki csak tetszett, írtam vagy 7000 szót, akkor a szerelmemnek mennyit fogok írni? A szerelemfüzetet tele fogom írni. Aztán talán írok még egyet.

Jelenleg nosztalgiából hallgatom a Distillerst, és rájöttem, hogy miért voltam olyan frusztrált és rosszkedvű 13 évesen, amikor elkezdtem írni ezt a blogot. A Sing Sing Death House és a Coral Fang album annyira szuicid és negatív, hogy attól tényleg elmegy az ember életkedve. A The Distillers album tök jó, most is azon élvezkedek, igazi nyers punk. Ezek a lányok meg, akik visítoznak benne... Zseniális.

Mostanában nem szoktam Distillerst hallgatni, csak ilyen kivételes alkalmakkor, amikor ehhez van kedvem. Viszont az első album akkor is nagyon kiráály, és még csak nem is lomboz le. Az meg külön jó, hogy a 4 tagból 3 csaj, és ott van Casper is.

Hiányzik a 13 éves énem. Meg az oldschool punk. (Mondjuk nem cserélném el a mostanira.)

hangulat: The Distillers - Girlfixer

Most így negyedrészegen tökre indokoltnak érzem, hogy írjak. Az előbb még azt is tudtam, hogy miről akarok írni, mostanra sikerült elfelejtenem, de rá fogok jönni közben.

Az első dolog, amit meg kell említenem (rettentő fontos), hogy most, kb 10 éves South Park rajongás után rájöttem, miért hívják Mrs. Choksondik-et úgy, ahogy. Bazdmeg.

A másik, amiről feltétlenül írni akartam, hogy elgondolkodtam, hogyan is kellene élnem. A YOLO (sic!) felfogás szerint, tehát használjunk ki minden alkalmat, érezzük jól magunkat, és tegyünk meg mindent, ami ezzel jár, vagy pedig éljünk következetesen és egészségesen, hosszú távra tervezve. Az első logikusabb, mert bárki bármit mond, nagy igazság, hogy az időnk véges és sosem tudhatjuk, meddig lesz alkalmunk kiélvezni az életet. De ha mégis sokáig élnénk, akkor a yolo életnek lehetnek bizonyos negatív hatásai.
Olyan bölcs vagyok, most meg is mondom, hogy az arany középutat kell megtalálni. Mint mindig. Bezony. Szóval hajrá.

Harmadszor pedig: Ma (tegnap...) annyira szét voltam csúszva, megint volt egy sírórohamom a magány miatt, szóval este lementem partra. Aggasztó, hogy nagyon nem vagyok toleráns, legalábbis nem annyira, mint szeretnék. De igyekszem, csak valahogy nem érzem jól magam azokkal az emberkékkel, akik ott voltak. Tisztelet a kivételnek. Sajnos kellene egy frissítés a baráti körömben. Vagy legalább egy kis tágítás. Majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Szóval megint csak hajrá.

Rákaadtam erre a kérdésre: A 8 éves éned büszke lenne rád? A válaszom pedig ez volt rá: A 8 éves énem lófaszt nem tudott a világról, kit érdekel, hogy büszke lenne-e rám vagy nem? Én büszke vagyok magamra, és ez a lényeg.

És elgondolkodtam. Büszke vagyok magamra. Igen, tényleg. De akkor miért vagyok ennyire önbizalomhiányos? Miért van bennem ez a kettősség, ami mindig meggátol?