Most egy rendhagyó bejegyzés fog következni, ilyen még sosem volt, hogy én itt ilyen témáról írjak... Úgy kezelem ezt a blogot, mintha egy ember lenne, akinek bizonyos dolgokat elmondok, és persze vannak olyan dolgok is, amiket nem. 2 évvel ezelőtt sok olyan dolgot írtam le, vagyis mondtam el a blognak, ami a napi történésekkel kapcsolatos volt, igazából csak arra volt ez jó, hogy később visszaemlékezhessek arra, hogy mit csináltam azokban az időkben. Mostanában nem nagyon írok, de ha írok is, akkor inkább az érzéseimről, gondolataimról, és nem a külső világomról. (Talán ez azért van, mert mostanában nem történik velem semmi.)
2 éve már meséltem Sz-ről, sok dolgot leírtam arról az egy hónapról, amíg "együtt voltunk", és persze leírtam azt a nagy "szakítást" is. Az idézőjeleket szükségesnek érzem, mert így visszagondolva nem nevezném azt igazi kapcsolatnak. Azóta nem igen került szóba ez az egész, talán a tudatalattim direkt csinálta, én viszont nem akartam direkt nem írni róla... Furcsa így visszagondolni erre az egészre, valószínűleg mindig is próbáltam terelni a szót erről a témáról, és ez tényleg nem egy olyan dolog, amiről beszélni vagy írni szeretnék. (Most is elindultam le, hogy inkább eszek egy levest, de éreztem, hogy most ezt meg kell írnom, szóval visszafordultam.)
Nem is tudom, leírjam-e, mi történt igazából, vagy csak felületesen érintsem a témát. Természetesen nem akarok konkrétumokat írni, hiszen mindig bennem van a félsz, hogy valaki olyan olvassa, akinek nem kéne, de igazából a felületes leírásból is egész könnyen rá lehet jönni, mi történhetett. Most hogy ide jutottam, hogy elkezdjem leírni, amit elterveztem, koránt sem olyan könnyű. Ez egy olyan dolog, ami látszólag nem bánt. De ilyenkor, amikor rájövök, hogy nem tudok róla írni, és nem tudok róla beszélni, akkor eszembe jut, hogy basszus, ez valószínűleg mélyen megbántott, csak elnyomom magamban a fájdalmat. Már egyszer rájöttem erre, amikor a másik blogomba írni próbáltam, és végül írtam is róla valamit.
Tudtam, hogy ez egy elég nagy sebet okozott bennem, hogy ez valahol mélyen bennem van, és elő kellene vennem ahhoz, hogy végre begyógyíthassam valahogy. Ki akartam írni magamból. Megtettem. Gondoltam, ez majd segít. De valószínűleg még mindig nem gyógyult be teljesen a seb, mert még mindig megnézem néha-néha kettejük adatlapját facebookon, amikor már rég teljesen irreleváns személyeknek kellene lenniük. És még mindig elfordítom a fejem, és próbálok nem rájuk nézni, amikor összefutok velük a tescoban.
Végül is, nem tudom, mi bánt. Az, hogy őt választotta helyettem, az, hogy belehazudott a szemembe, hogy teljesen átvert, vagy hogy kihasznált? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nekem ez az egész valahol fáj, és valami nagy nyomot hagyott bennem, ami biztosan kihat az életemre, a kapcsolataimra. És mivel mostanában azon dolgozom, hogy ezeket építsem, eléggé fontos lenne végre túltennem magam ezen az ügyön.
A napokban is sokat olvastam spirituális témában, és sokszor akadtam bele abba az állításba, hogy minden ember okkal van az életünkben, és minden kudarc és negtív történés egy tanítás, egy lépés önmagunk megismerése felé. Ahányszor ez szóba jött, mindig eszembe jutott Sz. Elhiszem, hogy mindez valamit tanít. De mit? Ezáltal megismerhetem önmagam? Hogyan? Azt hiszem, a válasz bennem van. Meg kell találnom.
hangulat: Spinnerette - Baptized by fire (csak mert ezt hallgattam a szakítás, vagy mi előtt)
